In 3.5 pont 4.5 pont 5* pont fantasy Hatalom-trilógia Jennifer A. Nielsen Könyvmolyképző YA

A YA fantasy szárnyalása és bukása | Jennifer A. Nielsen: Hatalom-trilógia

Hatalom-trilógia #1-3


*Mivel a trilógiát egyben értékelem, ezért enyhe spoilerekkel találkozhattok, ha még nem olvastátok végig a sorozatot!*

Szerintem én lepődtem meg a legjobban azon, hogy mennyire megnyert magának az első rész. Ilyenkor jövök rá újra, meg újra, hogy milyen széles skálán mozognak a Vörös pöttyös könyvek minőségileg. Mindenesetre egy nap alatt be is faltam és még szerencse, hogy megvolt a többi része a sorozatnak, mert megőrültem volna, ha várnom kell a folytatásra. Már eleve speciális kapcsolat fűz ehhez a sorozathoz, hisz egyike azon kevés szériának, aminek az elkezdését meg tudtam állni az utolsó rész megjelenéséig. És igen, ez nem sokszor szokott előfordulni. De éppen ezért a speciális kapcsolatért és az első rész iránta rajongásomért olyan vegyesek az érzéseim a teljes trilógiáról. De ne siessünk annyira előre, kezdjük először az 1. résszel.

Nagyon szeretem azokat a könyveket, ahol felüti a fejét a fizikai harc mellett az elmejáték, a manipuláció és egyáltalán ha a logikát is használja a főszereplő a testi erő mellett. Na, nem kell fejjel menni a falnak, ha van ajtó is. Márpedig Sage nagyon jó szereplőnek bizonyult az első részben ebből a szempontból, ravasz és találékony volt. Emellett nem kellett bátorság vagy pimaszság miatt a szomszédba mennie, vagyis a szórakozás is garantált volt az ő elbeszélésében. Az egész könyv középpontjában egy trónutódlási csalás van és főszereplőnk kénytelen részt venni a játékban, ha életben akar maradni.  És habár a cselekménye és maga a csavar se éppen bonyolult, de nagyon jól tálalta az írónő, így még ha ki is találtad, akkor is nagyon szórakoztató volt végigkövetni. Maga a világ egy teljesen hétköznapi feudális középkort mutat be, akár a mi múltunkban is játszódhatna, de mivel én szeretem a középkori fantasyket, így ezzel se fogott mellé a szerző. Habár egy dekányi mágia nincs benne, amit azért sajnáltam.  Egyszóval az első részét szerettem. A későbbi részeknél azonban beárnyékolta néhány probléma a felhőtlen rajongásom, így nem is tudtam annyira élvezni, mint a kezdést.

A sorozat előrehaladtával egyre jobban felütötték a fejüket a problémák. Ez pedig leginkább a műfajából adódott. Ugyanis személy szerint az egyik nagy problémám a YA fantasy műfajával, hogy fiatalokról, gyerekekről szólnak, akik "világmegmentési szindrómában" szenvednek - túl nagy tétű helyzetek kulcsszereplőivé válnak. És én soha nem értem, a szerző meg általában nem tudja megmagyarázni, hogy miért is nekik kéne ezt megoldani.  Persze ilyenkor szokott jönni a kiválasztott szöveg, amitől kezdek már a falra mászni. Szerencsére itt nincs erről szó, vagyis hát nem teljesen.  Márpedig nekem ez annyira irreális, hogy nem bírom beleélni magam. Nem azt mondom, hogy alapjában rossz ez a koncepció, mert van ahol működik, csak éppen tudni kell megírni.

Miről is magyarázok? Példának okáért vegyük Orson Scott Card Végjátékát és megértitek mire gondolok. Abban a regényben is a főszereplő gyerek még és ezzel együtt  a világ megmentésén munkálkodik. Ennek ellenére mégis teljesen hihető volt számomra, mert képes volt az író úgy megalkotni a problémát és bemutatni a főszereplőt, hogy hiteles legyen miért is neki kell ezt a feladatot ellátni. Nem magát a világot, a problémát és a majdani megoldást egyszerűsítette le a főszereplő gyerek szintjére, hanem Endert emelte fel arra a szintre, hogy képes legyen ezt megoldani. Mindezt pedig úgy tette, hogy közben Ender gyerek maradt. Ezzel szemben ennél a sorozatnál minél nagyobbak lettek a tétek, annál egyszerűbb és kisarkítottabb lett a sztori, ezáltal pedig egyre hihetetlenebb. Ami még működött az első részben, az már irreális volt egy háború szintjén. Egy háború és az ország irányítása nem így működik és ez végtelenül kizökkentő volt számomra. Kezdve olyan apróságokkal, hogy egyetlen nap alatt képesek voltak szereplőink az ország egyik végéből a másikba kerülni lóháton - most az ország ilyen pirinyó, vagy a lovaik ilyen gyorsak? - azon keresztül, hogy háború alatt a király ide oda rohangál kíséret nélkül, folytatva Amarinda helyzetének - és a romantikus szálnak - megoldásáig, vagy akár a csaták lezajlásáig még sorolhatnám a sántító elemeket. Zavart még, hogy a felnőttek iszonyat egysíkúak lettek és szinte kivétel nélkül idióták voltak, valamint valamilyen érthetetlen okból mind egy kaptafára készült. A tanulság is szájbarágósra sikeredett, sokkal jobban átjött volna, ha mindezt árnyaltan és finoman szövi bele a cselekménybe.

De ne értsetek félre, hiába csapott át a véleményem második fele negatívba, ez egyáltalán nem egy rossz trilógia, sőt kifejezetten szórakoztató és kiemelkedőnek lehet tekinteni a Vörös pöttyös könyvek között minőségileg. Csupán őt érte az a "megtiszteltetés", hogy kiadjam magamból az utóbbi időben kialakult egyik ellenérzésem a műfajjal szemben. Ez nem is igazán probléma, mert nekem kell megtanulnom a helyén kezelni a dolgokat. Teljesen irracionális többet várnom egy YA könyvtől, főleg, hogy ez egy korrekt sorozat volt.

U.i.: Képtelen vagyok nem megemlíteni még, hogy a 2. rész végén Roden meggyőzése számomra egy idő után már elég komikus volt, főleg a törött lábbal harcolós rész. Valamiért folyton a Gyalog galopp Fekete Lovagjára asszociáltam és ennek hála vigyorogva olvastam ezeket a részeket, ami kissé morbid volt. Még tőlem is.

✹✹✹✹✹✹✹✹✹✹

Első rész: 5* pont
Második rész: 4,5 pont
Harmadik rész: 3,5 pont

Borító: 5/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014 - 2015
Oldalszám: 342, 356, 340.o.
Műfaj: YA fantasy
Molyos átlag: 95% 96% 98%
A képek a Pinterestről származnak
A sorozat részei megtekinthetőek a Könyvek fül alatt.

>

Related Articles

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése