Rögtön megakadt a szemem ezen a köteten, mikor valami olvasnivaló után néztem egy kis kikapcsolódás gyanánt a temérdek tanulnivaló mellett még a vizsgaidőszak alatt. Legelőször is maga a témája fogott meg:
imádom a lakatlan szigeteken játszódó történeteket, amikor a szereplőink el vannak zárva a külvilágtól és megteremtik a saját külön valóságukat, amibe nem szólnak bele a társadalmi elvárások. Másodszor pedig egy igazi kis nyári olvasmánynak tűnt, így nem is volt kérdés, hogy elolvasom. De nem egészen adta meg azt amire vágytam, vagyis csak részben.
 |
Maldív-szigetek |
A könyvet igazából nagyon nehéz értékelnem, ugyanis
a könyv egyik része kifejezetten tetszett, míg a másik része hagy kivetni valót maga után és ezért haragszom is az írónőre, mert ha ezt nem követi el, vagy pontosabban erre is odafigyel egy kicsit, akkor egy nagyon jó könyv lehetett volna. Így viszont csak szimplán jó volt. Kezdjük azzal, ami tetszett, ez pedig nem más mint maga a téma. A történet középpontjában
a nagy körkülönbség áll, hogy vajon képes-e működni egy ilyen kapcsolat. Valamint a társadalom, a belénk nevelt normák és elvárások vajon hogyan hatnak ki az életünkre.
Nagyon jól kezelte az írónő a két szereplő kapcsolatát, valamint a társadalomkritikát is nagyon szépen, fokozatosan adagolta, hagyott mindenre időt, hogy megemésszük mind mi, az olvasók, mind pedig a szereplők, így valósághűen reagálhattak a helyzetekre. És fenomenális húzás volt a lakatlan szigetet használni arra, hogy bemutassa a társadalom hatását, hisz a szigeten megváltozik az értékrendszerük és a felfogásuk is, egy saját kis világot alakíthattak ki maguk körül, amit nem befolyásolt mások véleménye, vagy

nézete, míg ezzel szemben ott volt utána a való világ, ahova vissza kellett szokniuk, ahol elítélték őket és meg akarták szabni, hogy mi a "helyes" a társadalmi szemléletek szerint.
Nagyon tetszett a visszaszokásuk is, ahogy a leghétköznapibb dolgokra tudtak reagálni, jókat mosolyogtam rajtuk. Ezt nagyon jól használta az írónő, finom kis utalásokkal szemléltette a valódi problémákat, amivel elérhette azt is, hogy az olvasó sok mindent átértékeljen.
Ez alapján le a kalappal az írónő előtt.
DE: most jöjjön, amiért ki vagyok akadva. Ez pedig nem más mint, hogy
a szigetet tényleg csak eszköznek használta a társadalomkritikához, valamint a karakterfejlődéshez és ezen kívül nem foglalkozott vele. Hogy mit értek ez alatt?
Telis-tele volt váratlan csodákkal vagy logikátlanságokkal a szigeten való túlélésük, amiknek a való élethez nem sok közük volt. Minden cuccuk kikerül a partra?! Ez komoly? Ugyan már! Valamint, ha valaki étlen-szomjan egy lakatlan szigetre kerül, akkor nem az alsóneműre vetkezésen fog aggodalmaskodni! Továbbá, ha valaki 5 évet tölt egy szigeten, ahol mind minőségi, mind mennyiségi éhezésen átesett, akkor nem képes bezabálni hányás nélkül a legelső alkalommal, mikor ételhez jut. Nem, nem és nem!
Nem értem, ha valaki ilyen jól tud üzenetet átadni az olvasónak és felépíteni egy történetet egy adott téma köré, akkor ilyen apróságokra, mint a szigeten való túlélés hitelessége, miért nem tud figyelni?! Meg az egész szituáció a szigeten...
néha olyan érzésem volt, mintha lenne az írónőnek egy listája arról, hogy miknek kell velük ott megtörténni, így gyorsan mindegyiken túl is estek a cápatámadástól kezdve a betegségekig, de olyan gyorsan és szinte érzelemmentesen, hogy még fel se fogtam, de már túl is voltunk rajta. És ez a másik dolog, amit meg kell említenem.
Nekem néha hiányzott az érzelmek leírása. Néha túlságosan kívülállóként narrálta az eseményeket, és hiányzott, hogy egy kicsit jobban belelássak a szereplők fejébe, érzelmeibe.
Mindenesetre
jó kis nyári olvasmány lehet, nagyon édes romantikával és egy kis adag társadalomkritikával, ha nem vártok tőle többet. És persze az is segíthet, ha nem vagytok olyan kukacoskodók, mint én:)