Dan Wells - Nem akarlak megölni

John Cleaver #3

Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe.
A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­ ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe.
A Nem akarlak megölni cselekménye gyanakvással, ámokfutással, és holttestekkel telve száguld a mellbevágó végkifejlet felé.

– Mit szólnál a Cukimukihoz?
– Ha még egyszer így nevezel – nevetett fel –, akkor olyan gyorsan keresek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam miattad. Emlékezz erre! Ötöt!
– Ötöt – ismételtem meg. De miért választottad azt, aki arról álmodozik, hogy megöl?

Nagyon szeretek olyan könyveket olvasni, amik olyan dolgokba, világokba engednek betekintést, amiket az életben nem tapasztalhatnék meg. Így nem is volt kérdés, hogy elolvasom a Nem vagyok sorozatgyilkos-t, mikor felfedeztem, hogy egy szociopata fiú szemén keresztül ismerhetem meg a történetet, bár azt gondolni se mertem volna, hogy ennyire megszeretem mind a sorozatot, mind pedig az írót. És már itt is van, a trilógia zárókötete, amiért már szinte megvesztem, de most, hogy a kezemben tarthattam már az első oldalaknál azon vinnyogtam, hogy vége lesz. Bár nem tudom mire számítottam egy trilógia 3. részénél. Talán 4. részre? 

A trilógia részei közül egyértelműen ez volt a legmegrendítőbb és állat-a-padlóra-ejtőbb, valamint a végére annyi érzelmet volt képes kiváltani belőlem az író, hogy még órákkal a könyv kiolvasása után is ezen kattogtam, ami szerintem az egyik legnagyobb teljesítmény, amit egy író elérhet a művével. Pedig az elején egyáltalán nem számítottam erre. Bevallom kicsit meg is ijedtem, mert bár Dan Wells hozta a szokásos magával ragadó, részletes - olykor már kegyetlenül őszinte - írásmódját, de a történet nagyon lassan folydogált csak. Inkább John emberi kapcsolatain volt a hangsúly, aminek örültem, de féltem attól, hogy a krimi szálból nem lesz semmi. De szerencsére nem kellett csalódnom Wells bácsiban, mert a végére ez a lassú folyású történet kész cunamivá vált hú ez a sok vizes hasonlat...hát igen elég melegem van jelen pillanatban és olyan elképesztő fináléja lett a trilógiának, hogy ez a könyv bátran indulhat az év legjobb zárókötete címért.

Azonban nem csak az elképesztő írásmódjáért szeretem Dan Wellst, hanem a kidolgozott karaktereiért is. Belegondolni se merek mennyi kutatómunka kellett John karakterének a megalkotásához, és akkor már ne is említsem, hogy milyen tehetség kell egy szociopata kamasz fiú fejlődését bemutatni, miközben nem képes az érzelmekre - legalábbis olyan széles skálán mint mi. És itt a lényeg: ugyanis John karaktere szépen fejlődik a trilógia alatt, ami szerintem lenyűgöző teljesítmény. Szép lassan magára talál, képes lesz eldönteni, hogy mit is akar, és azért a célért mennyit hajlandó feláldozni. Végig pengeélen táncolt John és nem kellett volna sok, hogy valóban sorozatgyilkos váljon belőle, de kitartott. És ez sokban köszönhető a körülötte lévőknek. És akkor el is érkeztünk Maryhez, aki nagyon széles skálán mozgott a szemem előtt a "Mi a fenének van ez itt?"-től a teljes szeretetig. Az elején nagyon nem értettem, hogy minek hozta be az író a képbe, de aztán rájöttem, hogy óriási szükség volt az ő karakterére Johnnak, hogy az lehessen, akivé a végén vált. Nagyon sokat köszönhetett neki, hisz olyan dolgokat tapasztalt meg általa, amiről eddig még csak nem is igazán gondolkozott és ha megérteni nem is tudta, de új nézőpontot talált a személyében. És az a legszebb az egészben, ahogy John reagált erre a számára teljesen új kapcsolatra, amit nem tudott teljesen megérteni. Jókat mosolyogtam a párbeszédeiken, amikor teljesen kiütközött a más-más szemlélet módjuk.

Azért is szerettem ezt a sorozatot, mert sok problémára, kérdésre világított rá az író John kegyetlen őszinteségét használva, amivel számunkra hétköznapi dolgokat kérdőjelezett meg - és egy kicsit jobban belegondolva teljesen jogosan - és helyezett egy teljesen új perspektívába, ezzel pedig elérve, hogy az olvasó is elgondolkozzon egy kicsit.

Egész életemet egy bizonytalan, érzelemmentes függöny mögött éltem le, ami az egész világtól elvágott, de itt-ott ki tudtam törni mögüle pár pillanatra; sikerült kötődnöm valakihez, megosztva az érzéseimet valaki mással, egy igazi, empatikus ember módjára. Ekkor is csak korlátozottan sikerült – nem az érzelmek mélysége tekintetében, hanem azok milyenségében. Csak félelem és hatalom esetében működött.

A vége pedig, ahogy azt már említettem igazán áll-leejtősre sikeredett, amit először nem is igazán fogtam fel. Főleg, hogy milyen "érzelmeket" tapasztalhattunk meg ezáltal John felől. Mindenesetre le a kalappal Dan Wells előtt!

És habár ez az egyik kedvenc sorozatom messze nem ajánlom mindenkinek. Erős idegek, gyomor és olyan belső lelki világ kell az olvasáshoz, ami nem akad ki a gyilkosságok részletes leírásán egy szociopata szemén keresztül. Ha ezek közül úgy érzed, hogy bármelyik is hiányzik, akkor messzire hajítsd a könyvet, mert ez nem neked íródott. Azonban ha ezek megvannak, akkor egy tökéletes olvasási élményt biztosít számodra, így Neked minden további nélkül ajánlom. Ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek titeket!:)

5*/5

Borító: 5*/5 - eszméletlen jó lett, és méltó befejezése a trilógia borítóinak, amiket egyszerűen imádok
Karakterek: 5/5
Történet: 5/5
Kedvenc szereplő: John, Mary

 

Kiadó: Fumax
Oldalszám: 310.o.

Kiadás ideje: 2014
Fordító: Szebegyinszki Szilvia
Eredeti címe: I Don't Want to Kill You

Az író honlapja ITT 

>