Rachel Hawkins - Spell Bound

Hex Hall #3

Miután Sophie felfedezte a háttérben zajló árulást és végignézte Thorne Abbey támadását, Cal tanácsára a Brannickekhez menekül mindenki mástól elszakadva, hogy megtalálja az anyukáját. A Brannickekhez, akik nem mellesleg olyan harcosokból álló család, akik arra adták az életük, hogy Prodigiumokra vadásszanak. Szép kilátások. De hamar rá kell jönnie Sophienak, hogy nem ez a legnagyobb problémája, főleg most, hogy az erejét se képes használni. Vajon képes lesz, így megmenteni mindenkit egy elszabadult démonhadseregtől, mikor már egy dühös vérfarkassal se tud elbánni? Elég reménytelennek tűnik a helyzet, de nem adhatja fel és minél előbb vissza kell szereznie az erejét, mert csak ő állíthatja meg a démonok elszabadulását. 

Az előző részekre spoileres lehet!

Miután az első és a második részt szinte egyhuzamban olvastam ki, így nem akartam már tovább húzni ezt a részt se. Ez pedig teljes mértékben sikerült, ugyanis a Hex Hall-hoz hasonlóan egyetlen nap alatt kivégeztem a könyvet. Azonban sajnos nem kaptam meg azt a végkifejletet, amit elvártam, vagyis pontosabban kaptam is valamit, meg nem is. Mindenesetre hiányérzetem lett a sorozat végére, amit sajnálok, mert nagyon jól indult.

Először kezdjük a pozitívumokkal:

Nagyon jó ötlet volt, hogy Sophie megtapasztalja, milyen varázslat nélkül boldogulni. Mivel, így lényegében látta és tapasztalta, hogy mi történt volna ha valóban végigcsinálja a Removal-t (bocsi, de nem emlékszem, hogy fordították magyarul, de ez az a varázslat, amivel elveszik az erődet), valamint azt is elősegítette, hogy Sophie teljes egészében elfogadja az erejét. Továbbá Sophie karaktere is fejlődött valamennyit a sorozat folyamán és szép lassan felnőtt a rengeteg megpróbáltatás alatt, de szerencsére a szarkazmusát nem veszítette el, így jó pár megmosolyogtatós perccel ajándékozott meg. Archert is jobban megismerhettük, bár még mindig többet akartam volna tudni róla, de már néha engem is sikerült levennie a lábamról.

Archer shrugged. “We’ve tried to kill each other, fought ghouls, and kissed a lot. I’m pretty sure we’re married in some cultures.

De akkor nézzük, azokat, amik nem tetszettek: sajnos ebből jóval több lesz
Ha már Archernél tartunk, akkor feltétlen meg kell említenem, hogy ebből a részből teljesen hiányzott a kémia a két szereplő között. Olyan érzésem volt, mintha csak azért rakná be az írónő a történetbe, mert rajta volt a listán és akkor gyorsan essünk túl rajta. Még Sophie gondolataiban is csak az utolsó helyet kapta szegény srác. Nem, nekem ez nem működött köztük és nem is volt hiteles az a 'Jaj, de nagy szerelem', aminek az írónő megpróbálta beállítani.

Ilyen érzést keltett bennem a végső harc.

Nem volt katarzis, jók voltak az ötletek, de valahogy mind elúszott és nem váltotta ki belőlem a várt hatást. Jó volt a felvezetés, a feszültségkeltés, de nem kaptam meg sehol a csúcspontot, csak minden elúszott és én meg ott maradtam hitetlenül pislogva: Ennyi? Azután a sok kidolgozott felvezetés után?! Az egész háború lezárása, a végső harc egy nagy pofon volt az írónőtől, ami valljuk be nem a várt érzés egy sorozat záróköteténél. A poklos jelenet meg egyszerűen nevetséges volt, valamint annak a tökéletes bizonyítására szolgált, hogy Rachel Hawkins csak akkor marad következetes, ha neki úgy tetszik. Annyi izgalmas, feszült pillanatot zárt le valamilyen véletlenül történt csodával, ami mindig a főszereplőknek kedvezett, hogy kezdtem magam felhúzni. Még a Crasnoffok indokai is sántítottak a végére. Most akkor miért is volt háború? Meg egyáltalán milyen háború?! Na és a Szemmel mi volt? Elvileg támadni akartak, nem? Vagy MI VAN? Semmi nem volt megmagyarázva a végén, csak minden hipp-hopp megoldódott. A prodigiumok hiánya pedig óriási volt. Mindig csak említve lettek, de fel se tűntek, csak a már jól megismert csapat. Nem igaz, hogy senki nem tudott nekik segíteni! És azt se értettem, hogy amikor már a szigeten voltak Laraék, akkor Sophie apja miért nem állt ki a prodigiumok elé az igazsággal. Hisz tudniuk kellett, hogy valami nincs rendben, miután szőrén-szálán eltűntek a gyerekeik. Szóval összességében az előző részre jellemző logikátlanság itt is felfedezhető volt.

I felt my powers stir in the pit of my stomach, and a sudden terror shot through me. I was normal, I reminded myself. Just a regular seventeen-year-old girl, about to face against a werewolf with nothing more than…Okay, well, I did have a big-ass sword and a ghost. That had to count for something

Azt viszont sajnáltam, ahogy a Cal szálat lezárta az írónő. Valamint ha a sorozat koncepcióját nézzük, akkor ebben a részben elvileg Sophie anyukáját kellett volna jobban megismernünk, miután az előző részben Jamest ismerhettük meg, de sajnos ez is elmaradt. Néhány lényeges információt megtudtunk Graceről, meg a Brannickokról, de itt is sok kérdésem maradt.

Tehát összefoglalva elég nagy csalódást okozott a vége a sorozatnak és semmiből sem kaptam eleget, ahhoz hogy elégedett legyek. Így a végére csak hiányérzetem lett jó adag kiábrándultsággal kiegészítve, amit azért sajnálok főleg, mert ez a történet sokkal többet és jobb lezárást érdemelt volna ennél. Úgyhogy most eléggé haragszom az írónőre. Persze ez valószínűleg nem fog megakadályozni abban, hogy elolvassam a sorozat kiegészítő kötetét is, a School Spirits-et, ami Izzy Brannickről szól.

U.i.: A 3,5 pontot csak azért kapja meg a kötet, mert a sorozat többet érdemelne, de ez a rész külön nem kapta volna meg még ezt se.

3,5/5

Borító: 5/5 - a 2. rész borítója a kedvencem
Karakterek: 4/5 - a legtöbbjük kifejezetten idegesítő volt ebben a részben
Történet: 2/5 - unalmas volt és logikátlan, a vége pedig összecsapott
Kedvenc szereplő: Sophie

Kiadó: Hyperion
Oldalszám: 336.o.

Kiadás ideje: 2012

 

Az írónő oldala.

>