Salla Simukka - Vérvörös, avagy Hófehérke nyomozni megy

Hófehér-trilógia #1

"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki megtanult félni."

 

A 17 esztendős Lumikki Andersson kivételesen zárkózott lány, aki szinte minden iskolai aktivitásból kihúzza magát. Egyik nap azonban a fotószakkör előhívójában bankjegyeket talál felaggatva a szárítóra. Mint hamarosan kiderül, Lumikki három osztálytársa tetemes mennyiségű véres bankjegy birtokába jutott, de ekkor még egyikük sem sejti, hogy egy nemzetközi drogkartell piszkos ügyeibe nyúltak. A baráti társaság egyik tagja kinyomozza, hogy apja, a közkedvelt rendőr is nyakig benne van az ügyben, és a fiatalok orosz és észt bűnözőkkel a nyomukban végül egy titokzatos kastélyban találnak menedéket, ahol a fura fedőnevű Jeges Medve vendégszeretetét élvezhetik, ki tudja meddig… Majd az évtized leghidegebb telén, mikor mindent beborít a kékesen csillogó friss hó, vércseppek lepik el az utcákat.

**************

A thriller vagy éppen a krimi nálam az a műfaj, amire időnként meglepő lelkesedéssel lecsapok, de alapjáraton nem képezi szerves részét a komfortzónámnak. Értsd: hébe-hóba a kezembe veszek egyet-egyet, mert rám jön a "most azonnal ilyet akarok olvasni" érzés, de amúgy nem nagyon szoktam ebben a műfajban olvasni. Így nincs olyan óriási nagy rálátásom a műfajra, nincs sok viszonyítási alapom, és messze nem merném jártasnak akár csak képzelni is magam benne. De persze ez nem akadályoz meg benne, hogy elmondjam a véleményem erről a regényről.

"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki megtanult félni.
A mesék általában nem így kezdődnek. Így másféle, sokkal sötétebb történetek szoktak kezdődni!"

Meglehetősen érdekesen indult a kapcsolatom ezzel a regénnyel, mivel mint olvasás közben kiderült számomra, ez egy ifjúsági thriller. És itt most az ifjúságira helyezném egy kicsit  a hangsúlyt. Az elején meglehetősen megdöbbentem, mikor leesett a tantusz, hogy ez egy YA regény lesz. Pedig elég lett volna a fülszöveg első mondatát elolvasnom, hogy megfejthessem ezt a piszok nagy rejtélyt, de természetesen mikor számít, akkor nem teszem meg. De szerencsére hamar elillantak az aggályaim, mert ez a regény nem a tipikus YA könyv, az az a klisék halmazából összetákolt populáris könyv, amivel az utóbbi időben sajnos túl sokszor találkoztam. Ennek köszönhetően pedig egy nagy adag - de szerintem teljesen érthető - viszolygás és ellenérzés kezd kialakulni irányukba. Vagy tényleg kezdek kinőni belőlük? Hajjaj, mik vannak, nem hittem hogy ez el fog jönni...
De nem kell megijedni, ebben a könyvben nem egy szokványos történetre akadtam. Ebben a kis könyvecskében egy nem várt kincset találtam.

Tapasztalataim alapján legtöbb esetben az a riasztó az ifjúsági krimi és thriller műfajjal szemben, hogy teljesen logikátlan és olykor felettébb hihetetlen, hogy miért a tinik nyomoznak, miért nem kérnek segítséget a felnőttektől és a legabszurdabb, hogy milyen módon járnak túl a mindig kissé butának beállított felnőttek eszén. Ez még tizenévesen jó koncepciónak bizonyulhat, de ha valaki felnőttebb fejjel kezd neki, leginkább csak abszurdnak érzi. De ez a regény nem ilyen. Minden téren megállja a helyét a felnőtt krimi vagy thriller regények mellett és teljesen reális okok miatt lettek a szereplőink tizenévesek. Egy percig nem éreztem hülyeségnek vagy éppen logikátlannak a dolgot, teljesen érthető indokok vezettek idáig. Az egész valós és hétköznapi volt, vagyis remekül működött a gépezet.

Már az első mondatok után megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy milyen szépen és vizuálisan tud írni az írónő. Nagyon érzékletesek voltak a képek, amiket elénk tárt már az első oldalaktól kezdve, - ami meglehetősen véres jelenettel indul - így megalapozva a thrillerre jellemző nyomasztó, kissé borzongató hangulatot. A történet lassú folyású, szinte elandalít olvasás közben, de közben a már említett kissé nyomasztó és titokzatos hangulat kíváncsivá tesz, nem hagyja lankadni a figyelmed. Megfelelő hangulat kell hozzá és szerencsére engem pont jó időpontban kapott el, de ha valami pörgősre vágysz, akkor ez nem a te könyved.  A pár nap alatt lejátszódó cselekményt több nézőpontból is nyomon követhetjük, így kis puzzle darabokat összeillesztve kapjuk meg a teljes képet. Ugyanakkor éppen emiatt nem sok csavarra kell számítani olvasás közben, nagyon emészthetővé és könnyen érthetővé teszi a regényt, tekintettel a fiatalabb célközönségre. De nagyon sok titok lappang a mélyben - sokra még a könyv végére se kaptunk választ, megtartva ezt a következő részekre - így nem ül le a sztori.

A leírásokat és karakterábrázolásokat nagyon élveztem, rögtön érződik, hogy az író tényleg tud írni. Haj, de jó érzése ezt kimondani. Kissé szomorú, hogy úgy érzem manapság ezt nem árt hangsúlyozni, nem? Imádtam a helyenként elcsöpögtetett társadalomkritikát is, ami remekül beleillett Lumikki kissé cinikus, de felettébb kedvelhető személyiségébe. Vagyis mélyebb mondanivaló is megbújik a sorok között és csak a befogadón múlik, hogy mennyit fedez fel belőle. És ha már Lumikkinél tartunk, maga a főszereplő is meglepően összetett és talpraesett személyiséget tudhat magáénak ifjú kora ellenére, ami nem éppen szokványos a műfajon belül, de nagyon kellemes meglepetést okozott.  Ő ténylegesen értelmes karakter, vagyis nem szenved a YA főhősnő szindrómától. Mi ez a szindróma? Biztos tudjátok, ti is találkozhattatok már vele. Azaz mikor az író megpróbálná bebeszélni nekem, hogy milyen okos és talpraesett hősnőt is kaptam, de üresfejű csitrin kívül nem sok minden más jön át a szándékból.

"Legbelül mindig megmarad benned az a rész, amelyhez soha senki nem férhet hozzá. Az vagy te. Te saját magad vagy, és benned egy egész világ él. Az lehetsz, ami csak akarsz. Az lehetsz, aki csak akarsz."

A karakterek apró, a történet szempontjából igazából lényegtelen gondolatai tették igazivá a könyvet. Úgy érzem sok író elfelejti azt, hogy mennyire csapongó is tud lenni az emberi elme. Mikor egy beszélgetés közben ránézel a szőnyegre és valami teljesen irreleváns dolog ötlik fel benned. Nem veszi át a gondolataid fő vonalát, de a háttérben még ott van. Ilyen az elme és sokszor pont azért lesznek egysíkúak a szereplők, mert céltudatosan nem gondolkoznak, beszélnek és éreznek semmi mást, csak azt ami a történet szempontjából kell. Ez pedig nagyon természetellenes tud lenni, olyan üresnek érződik olvasás közben. Épp ezért nehéz is belebújni a szereplő bőrébe, hisz nem érezzük valódinak. Nem azt mondom, hogy oldalakat kell erről írni, de néhány elejtett mondat is megteszi a hatását.

És a végére hagytam, hogy miért is tetszett igazén a könyv. Nagyon tetszett a gyerekkorunk meséire tett utalások, az élet cinizmusával és a valóság olykor kegyetlen oldalával megtűzdelve. Ebben az esetben pedig Hófehérke (Lumikki neve Hófehérkét jelent) került elő és én felettébb élveztem a mese apró mozzanatait a gyilkosságok morbiditásával vegyítve a lapokon. Mindenképp ad az egész sztorinak egy sajátságos bájt, elsősorban azoknak, akik még mindig szeretik a tündérmeséket.

"A túlélés egyik alaptörvénye, hogy az ember a lehető legkevesebb zavaros ügybe keveredjen bele."

Mindenképp ajánlom, ha valaki egy szépen megfogalmazott, remekül átadott és minőségi ifjúsági thriller-szerű krimire vágyik. Ha pedig még a tündérmeséket is szereted és kedved támad egy kis nosztalgiára, akkor csak hab lesz a tortán. Nálam pedig a skandináv irodalom úgy ahogy van kimaradt eddig az életemből, de ezután - még ha csak az írónő által is - de mindenképp fogok még olvasni belőle.

4/5

Angol borító

Borító: 5/5 - az elejét nem is annyira, de a hátulját és a piros lapszéleket imádom

Történet: 4/5

Karakterek: 4,5/5 

Kedvenc karakter: Lumikki

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 242.o.

Fordító: Panka Zsóka
Műfaj: ifjúsági krimi

Eredeti címe: Punainen kuin veri

Goodreads-es átlag: 3.42

Molyos átlag: 85%

A képek a Pinterestről származnak.

A sorozat részei megtekinthetőek a Könyvek fül alatt.  

Plusz:

Mint azt fentebb említettem már, a könyv külalakja sem éppen szokványos. Igazi kis zsebkönyv formátum, ami bármelyik táskába belefér én pedig imádom az ilyeneket, olyan kis cukik. És egyszerűen csak jó kézbe fogni. Persze a féltéglákat is imádom, de azért őszintén bevallva ezt kissé könnyebb tartani. Ráadásul a könyv hátulja és a lapszélek vörösre vannak festve, amiért meg egyenesen odáig vagyok, plusz nem is a fülszöveg csupán egy ütős idézet van feltüntetve - az ami a poszt alcíme is lett.

>