A könyv, ami kiakaszt│Sarah J. Maas - A Court of Mist and Fury (Köd és harag udvara)

A Court of Thorns and Roses #2

Feyre túlélte Amarantha rémuralmát, hogy visszatérhessen a Tavasz udvarba, de ezért nagyon nagy árat fizetett. Habár most már egy High Fae erejével rendelkezik, a szíve ember maradt, ami képtelen elfelejteni az átélt szörnyűségeket és a bűnöket, amiket elkövetett, hogy megmentse Tamlint. 

Ahogy a Rhys-szel, a Éj udvar High Lordjával (nagy ura)  kötött egyességet sem tudja elfeledni. Ahogy Feyre egyre többet tud meg a Fae politikáról, rájön, hogy valami sokkal rosszabb van készülőben a háttérben, mint Amarantha. És ha túl akarja élni a várható csapást, akkor meg kell tanulnia uralni az újonnan szerzett képességeit, talpra kell állnia és el kell döntenie milyen utat akar követni a jövőben.

*************

Azt a mindenit! Ez aztán elképesztő egy menet volt!

Olyan érzésem van a könyv olvasása után, mintha az első rész csak egy álom lett volna, csupán egy tündérmese, egy illúzió, amiből meglehetősen hirtelenül és kegyetlenül lettem visszarántva a valóságba. Konkrétan mindent a feje tetejére állított Sarah, éreztem én az első részben is, hogy lesz itt még valami rondaság a háttérben, de nem gondoltam volna, hogy tényleg meglépi ezt az írónő.

Azt se tudom, hogy írjak erről egy épkézláb értékelést, úgy hogy azok is megértsék, akik nem olvasták és közben ne lőjek le egyetlen spoilert se, miközben minden, amit megemlítenék ezt tenné. Az biztos, hogy ezt a könyvet egyszerre szerettem és gyűlöltem. Nem volt semmi átmenet a két szélsőség között, egyik percben imádtam, a másikban meg legszívesebben elégettem volna. Pedig a könyvégetést mélységesen elítélem, szóval ez megfelelően tükrözi az érzelmi állapotom. Így a végére se tudtam eldönteni, hogy akkor most hogy is állok hozzá. Talán az a legegyszerűbb ha külön-külön nézzük a pro és kontra elemeit a regénynek:

Figyelem, kisebb mennyiségű spoilert - inkább utalásokat - tartalmazhat az alábbi vélemény! 

Imádtam részek, avagy pro:

✷ A történet pár hónappal az 1. rész történései után veszi fel a fonalat és habár megszabadultak hőseink  Amaranthától, de mély sebeket hagyott maga után. Már A tűz örökösében is kiemeltem, hogy nagyon jól tudja ábrázolni az írónő a lelki traumát, a szenvedéseket és az emberi jellem árnyoldalait is. Olvasás közben néha olyan érzésem volt, hogy az írónőnek van egy elég szadista jellemvonása és szereti ha szenvednek a szereplői. Nekem meg ez bármennyire is furán hangzik, de bejött. Érdekes volt olvasni róla, hogy válik a szerelem fojtogatóvá és egy idő után már ártóvá.

✷ Történet, világ, cselekmény - talán a legjobb kifejezés az érdekes. Bár még mindig meglehetősen kidolgozatlannak érzem a világot - értsd: akkora lyukak tátonganak benne, hogy egész galaxisok átférnek rajta - de amennyit kapok, az érdekel. Szeretem a tündérek világát és a módot, ahogy a plusz információkat kapom. Ugye Feyre szemén keresztül ismerem meg a világot, vagyis úgy kapok én is egyre több információt, ahogy ő is egyre több mindent átlát, már amikor végre kinyitja a szemét. Továbbá, ki ne hagyjam még az egyik kedvencemet, az Éj udvart. Imádtam a leírásait, a kettősségét, ahogy a szépség és a szörnyűség együtt van jelen. Na meg a csillagokat. Bár a kettő között túl nagy kontrasztot alkotott meg a szerző, jobban élveztem volna, ha hagyja keveredni őket, ennyire nem kellett volna kisarkítani, de élveztem a leírásokat. 

✷ Aztán, ott van Rhys. Aki jött és letarolt. Már az első részben is felkeltette az érdeklődésem, de itt aztán végem volt. Komolyan ő viszi el a hátán az egész sztorit, egyszerűen imádtam, még úgy is, hogy megint bebizonyosodott, hogy a YA/NA könyvekben nem létezik olyan, hogy egy pasi ténylegesen rossz. Maradjunk a meg nem értettnél inkább. Na az ő karaktere iszonyat mód jól van árnyalva és bemutatva. És ha már a karaktereknél tartunk, az új szereplők is mind egytől egyig érdekesek, izgalmasak, kaptak bizonyos mélységet, tele titkokkal és bonyolult kapcsolatokkal, sőt minden további nélkül kijelenthetem, hogy bármelyikükről érdekesebb lenne olvasni, mint Feyréről.

✷ A regény akció része is rendben van, szereti a szerző a drámai harcjeleneteket, amiket én meg nagyon élvezek. Tetszettek a különböző mágikus erők, a harcok - lehetne több! - és úgy általában azok a részek, mikor ténylegesen történik valami

Utáltam részek, avagy kontra:

✷ Még mindig nem tudtam megemészteni, hogy oldhatta meg a helyzetet, így Feyre és az írónő. Igazából értékelem ezt a fajta ártó kapcsolat bemutatását, nagyon jól sikerült. És az is biztos, hogy ebből ki kell lépni. De valóban ennyi a vége, hogy utána beállítjuk főgonosznak? Úgy, hogy elvileg szerettük? Miközben egyértelműen látszik milyen súlyosan szüksége lenne a segítségre? Miközben egy udvarnyi tündért hagyunk a markában, hogy kényére kedvére akár bánthassa őket dührohamában - ha már annyira gonosz? Mert Feyre is ugyan úgy a homokba dugta a fejét, majd a mellét döngette utána, hogy ő mossa kezeit. Lényegében azt érzem, hogy ez csak egy eszköz volt, hogy a szerelmi háromszögből kedvezően jöjjön ki a főhősnő. (Margóra: Nem, nem szerettem különösebben az első részben sem, csak nekem sántít így az egész). És úgy érzem a valódi csalódás nekem Lucien volt, aki csak állt az oldalvonalnál és mindent végignézett. Ez nem barátság.

✷ Nem hagyhatom ki a felsorolásból Feyret...jajaj. Nem tudom miért alkot az írónő mindig ilyen narcisztikus, önző kimondhatatlan nevű nőket, akik mindezt mártírkodással próbálják leplezni, mint főszereplő, holott a mellékszereplőinél képes szerethető, de egyben erős nőket megírni. Bár messze nincs olyan magasan a "gyűlölöm listán", mint Aelin, de gerinctelennek, kétszínűnek és önzőnek ismertem meg Feyret ebben a részben, habár pont az ellenkezőjéről akart engem meggyőzni az írónő. Talán éppen ez volt a bajom. Nem lett volna problémám, ha direkt ilyen. Mert ez mélységet adna a karakterének, emberi lehetne a gyarlóságával. Már ha nem próbálná igazából a szerző "tökéletes főhősnőnek" álcázni. Viszont bizakodásra ad okot, hogy Rhysandnak hála fejlődött a karaktere, szóval lehet ez csak egy állomása volt a karakterfejlődésének.

✷ Ami még zavart, hogy ezer szálon össze tudom kapcsolni az Üvegtrón szériával. Minden lényeges elem megtalálható a sorozatból itt is, ami meglehetősen kiszámíthatóvá tette számomra a cselekményt. Persze, ugyan az az író, és mindenkinek van egy meghatározó írási stílusa, kedvelt fordulatai és technikái, de itt többről van szó. Kicsit jobban eltávolodhatna attól a szériától, nem kell ennyire foggal-körömmel kapaszkodni annak a sikereibe.

✷ Meg kell még említenem a végét is. Na az elég hülyeség volt, én csak kapkodtam a fejem, hogy ez most komolyan bejön, nem értettem, hogy ezt hogy veheti be bárki is, de legalább nagyon érdekesen fog indulni a következő rész. És megint volt esélye a drága egyetlen Feyrének a mártírkodásra.

Összességében, iszonyatosan felhúzott ez a könyv és elég erős hatása van rám még most is. Mindenesetre majdnem egy nap alatt befaltam és még most is képes vagyok rajta felhúzni magam. Hogy ajánlom-e? Nem tudom, döntsd el szeretnél-e ilyen érzelmi hullámvasútra felülni. Hátha te jobb állapotban szállsz le róla, mint én. Bár, nem mégsem. Rhys-ért már megéri elolvasni.

****************

5*/5
Csak annyit mondok: Cseszd meg, Sarah J. Maas!

Borító: 5/5

Kedvenc karakter: Rhys, Mor, Amren, Cassian, Azriel
Kiadó: Bloomsbury

Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 624.o.

Műfaj: fantasy

Goodreads-es átlag: 4.41

Molyos átlag: 98%

A képek a Pinterestről származnak.  
A sorozat részei a Könyvek - Olvasmányok fül alatt megtekinthetőek. 

>