In Top Ten Tuesday

Top 5 | Kedvelt klisék


Annyit szidtam már a kliséket, hogy úgy gondoltam nem lenne fair, ha nem beszélnék egy kicsit a pozitív oldaláról is, elvégre ezek a klisék azért alakulnak ki elsősorban, mert az olvasók szerették, olvasás után keresték a hasonló könyveket, így az írók előszeretettel nyúlnak hozzájuk, úgymond bebiztosítva a keresletet a könyvükre. Szóval a múltkori negatív oldalt bemutató >poszt< után, most jöjjön a mérleg másik fele is.


Álcában/átverés közben

Nem tudnék teljesen a mélyére ásni és lecsupaszítva elétek tárni, hogy pontosan miért is vagyok úgy oda ezért a toposzért, de az biztos, hogy élek, halok a jól felépített átverésekért, a manipulációért, vagy pusztán azokért a sztorikért, ahol a szereplőnek valamilyen (értelmes) indok miatt álcáznia kell magát. Az biztos, hogy hozzájárul a tény, hogy szeretem ha a könyv engem is meglep és ezekben a történetekben általában nem csak a szereplőkkel, hanem az olvasóval is igyekszik játszani az író, zsinóron rángatni mindenkit, mint egy bábmester. Valamint az ilyen történeteket át kell gondolni, fel kell építeni az író részéről, hogy működjön, kicsit több munkát és erőfeszítést igényel, mint egy lineáris, egysíkú romantikus regény. Itt most nem a romantikus regényeket akarom leszólni, csak szemléltetni igyekszem a különbséget, továbbá hogy mennyire szeretem a kidolgozott történeteket. 

Néhány kedvencem a témában:
Ellenpélda: 

Másfelől ellenpéldának ott van például az >Üvegtrón széria<: Sarah is igyekszik Aelint ilyen karakternek beállítani - nagy tervek és átverések, amiket még előlünk, olvasók elől is eltitkol kissé amúgy fura ez a módszer úgy, hogy az ő fejében vagyok olvasás közben hála az E/1nézőpontnak, de úgy érzem ezen a vonalon még sokat kell fejlődnie az írónőnek. Habár rengeteg mem-et láttam már, ahol az olvasók arról áradoztak, hogy milyen lenyűgözőek ezek az őrült tervei Aelinnek, szóval lehet csak nálam nem működik a dolog. Reméljük csak egyelőre, mert már a kezeimben is van - végre, valahára - a Kingdom of Ash. Tűkön ülve várom a végét a sztorinak, remélem nem okoz csalódást a finálé. Az álca részét (Aelin kiléte) viszont mindig is szerettem a történetnek.

Hate to love (Gyűlöllek/szeretlek)


Ez a klisé egy nagyon vékony kötélen táncolva működik csak nálam. Ha nem sikerül fennmaradnia a könyvnek azon a képzeletbeli kötélen, akkor viszont nagy pofára esések szoktak lenni a végén. Egyrészt mind a két félnek kellően erős személyiségnek kell lennie, nem lehet elnyomó az egyik oldalról, mert akkor az már inkább bully. Ne legyen bántalmazó kapcsolat, ne nézzük el a fiúnak, hogy bánt, akár verbálisan akár máshogy csak mert szép szeme és kocka hasa van. Én nem erről beszélek. Vagy ha ilyen kapcsolatot akar írni az író, az is rendben van, én még kíváncsi is lennék rá, csak akkor ne állítsa be úgy, mintha amúgy ez egy követendő példa lenne, mintha ez egészséges kapcsolat lenne. De ugyanakkor ha jól van hozzányúlva, akkor imádom a szikrákat, amik pattognak a szereplők között, a szócsatákat, a kis játszmáikat, meg persze utána az ebből fellobbanó vonzalmat. Igazából már évszázadok óta megvan ez a klisé, akár ha a romantikusok egyik ősanyát nézzük, a Büszkeség és balítéletet.

Néhány kedvencem a témában:

  • >The Hating Game - Gyűlölök és szeretek<
  • Captive Prince trilógia (Úgy érzem ez kis magyarázatot érdemel. Na ez tényleg egy elég beteg helyzetből indul és soha nem lesz egy egészséges kapcsolat, de nem is akarja annak ábrázolni az író. A kitalált világában, a helyzetekből adódóan viszont reális és én imádtam a kapcsolatuk alakulását, még ha tudom, hogy az életben ez egy nagy nem lenne. Viszont, így a lapokon keresztül érdekes volt és bolondultam a párért, minden elcseszett, sötét gondolatukkal együtt.) Egyszer tényleg eljutok oda, hogy írjak róla a blogra. Eskü.
  • >ACOMAF
  • Cat & Bones

Ellenpélda: 


Antihősök


...vagy akár gonosz karakterek, ha jól vannak felépítve. Szeretem a morális kérdéseket, a morálisan szürke karaktereket, főleg azok után a könyvek után, ahol személyiség nélküli főhősnők masíroznak végig a történeten, csak hogy minden olvasó beleképzelhesse magát a szerepbe. Még a hideg is ráz ettől. Éppen ezért eszméletlenül tudok örülni, ha egy jól felépített karakterrel találkozok, ha pedig még morálisan meg is kérdőjelezhető az csak a hab a tortán. (Szeretem a lélektani könyveket és itt ilyenkor akár pszichológiai értelemben is érdekesnek találom őket). Morbid kíváncsisággal tudom követni a pszichológiai hátterét a döntéseiknek és az apró nüanszokat, amik annyira mássá teszik egy hétköznapi ember gondolkodásától.

Néhány kedvencem:

Született már egy >Top 5 poszt< ennek a témának szentelve, valamint egy ajánló is, amit >itt< tudsz elolvasni.

Azt a részét viszont nem annyira szeretem, mikor az író úgymond visszatáncol a tényleges antihős karakter megalkotásától és úgy alakítja a sztoriját, hogy morálisan megmagyarázza a döntéseit. És ez nem mindig működik és ilyenkor van az az eset, hogy hol rossznak, hol meg hősnek van feltüntetve a főhős én meg csak pislogok, hogy akkor most mit is akar a szerző. De akár ide sorolhatnám a "rossz fiúkat" a nagy romantikus regényekben, akik igazából csak meg nem értett, szeretetre vágyó kis pamutgombolyagok, akiknek egyetlen vágya, hogy szerelmük mellett játszhassák a pincsikutyát. Na ez így elég negatívra sikerült. 

Ellenpélda: 


Harc a trónért

Odáig vagyok a jó kis csatározásokért, az udvari intrikákért, a politikai csatározásokért. Külön szeretem mikor a szereplő csak úgy belecsöppen a közepébe és fel kell zárkóznia, hogy túléljen a mély vízben. A karakterfejlődéseket, amiket okozhat, a morális kérdéseket, na meg sokszor jól kidolgozott, idegtépően irritáló karakterek (akár gonosz, akár csak önző) tűnnek fel ezekben a könyvekben, én meg remekül tudok rajta szórakozni. Bizonyos szinten ez össze is fonódik az első ponttal, úgy az igazán ütős a számomra. 

Néhány kedvencem:

  • Trónok harca


Ellenpélda: 

Sok könyvbe belerakják, mint motiváció és a bonyodalom katalizátora, viszont ha nem fordít rá elég időt az író és nem dolgozza ki, akkor visszaüthet. Mikor logikátlan, egysíkú és túlságosan leegyszerűsített, elég kiábrándító tud lenni. 


Tanulási folyamat

Kissé elcsépelt lehet ez már egyeseknek, de én kifejezetten szeretem, mikor a főhős tanulóéveit nem csak egyszerűen átugorjuk, hanem ténylegesen a részesei lehetünk. Persze annak is megvan a varázsa, ha egy készen kapott, érett karaktert kapunk a történet kezdetén, akinek a múltját visszaemlékezések során ismerjük meg, (mint pl a Riyria-krónikákban) de sokkal többet ad számomra, ha végigjárhatom vele a fejlődése rögös útját, minden buktatójával együtt, hogy aztán a végén elégedetten lássam a elért eredményeket. 

Néhány kedvencem: 


Ellenpélda:

Utálom, mikor a szereplő két hét alatt tanul meg egy számára teljesen új dolgot, ráadásul mester lesz benne. Egyszerűen csak hiteltelen. Meg veszít az értékéből, ha ennyire egyszerűen sikerül. 


Egyéb kedvelt elemek:  (A teljesség igénye nélkül)
  • Mitológiák belemosása a sztoriba, vagy akár új vallás felépítése (pl.: Percy Jackson, Medve és a csalogány, Lépcsők városa, Elantris)
  • Könyvmoly szereplők (pl.: Krumplihéjpite irodalmi társaság)
  • Sárkányok! (ezt muszáj volt ideírnom)

*Alapul szolgáló képek forrása Pinterest* 

Szívesen fogadok könyvajánlásokat is a pontok alapján. 


Ti melyik kliséket szeretitek?

*A többieket megtaláljátok a rovatnak létrehozott MOLYOS zónában.* 





>

Related Articles

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése