In témázás

Gondolatok egy kávé mellé | Kimaradt alapművek - valóban kínos?


Régóta olvasom lelkesen a Témázós posztjait a bloggerek egy kis csapatának, akik havonta választanak egy-egy témát, majd megírják róla a gondolataikat. Én is mindig elgondolkozom az adott témán, volt hogy el is játszottam a gondolattal, hogy esetleg egy bejegyzést is megérdemelne, de most először tört rám ez a szintű kényszer, miután elolvastam >Pupi posztját<, hogy billentyűzetet ragadjak és azonnal leírjam a saját keletkező gondolatfoszlányaim.

Az ehavi téma: Kínos vallomások - kimaradt "alapművek", vagy épp divatkönyvek
 
Mik is azok az alapművek? Sokat használjuk ezt a kifejezést, de meg is tudjuk fogalmazni, mit értünk alatta? 

Nem egyszer futottam már bele olyan olvasmányba, ami alapműnek volt titulálva, és nem vitatom az értékeket, amiket anno képviselhetett, mert abban az időben valóban formabontó, korszakalkotó lehetett és pusztán már csak a megfogalmazott gondolatok miatt is pimasz, megbotránkoztató vagy pusztán elgondolkodtató volt a létjogosultsága. Ugyanakkor az azóta eltelt időben változott a világ - bizonyos szinten, más nézőpontból megmaradtak az örök érvényű kérdések - és már nem feltétlen érezzük át a horderejét azoknak a bizonyos gondolatoknak, elvégre már nem olyan újdonságok. Persze ezzel nem azt mondom, hogy akkor vágjuk is ki a kukába az adott könyvet, csupán arra akarok rámutatni, hogy szerintem nem jó kifejezés az "alapmű". Ráadásul a mögöttes tartalom, amit ehhez a kifejezéshez kapcsolunk nem egy állandó, jól körülhatárolható meghatározás, hanem egy folyton változó, bizonyos szinten szubjektív értelmezés, ami aztán összeolvad magasabb szinten bizonyos elvárásokká. És itt van a kutya elásva, ugyanis mindig húzom a szám az elvárásokkal szemben. És mivel én nem jártam bölcsészszakra, így ha a régi értelmezés szerint vesszük az alapműveltséget, akkor azt hiszem csúnyán elbuknék. Mégse érzem ezt kínosnak, vagy kijavítandónak. 

Első körben nekem az iskolában az alapművek kifejezés meglehetősen összeolvadt a kötelező olvasmányokkal, így pedig eléggé ambivalens érzelmek fűztek hozzá. Messze nem olvastam minden kötelezőt - helló Szigeti veszedelem, te kínzómesterem - az elolvasottak közül se tetszett minden - ó te hisztis, Rómeó és Júlia, vagy éppen az alsóban sokkoló Kincskereső kisködmön - de volt olyan is, amit viszont nagyon szerettem - Az ember tragédiája. Ugyanakkor hiába voltak jó élményeim is a kötelezők kapcsán, valahogy mégis bizonyos szinten traumatizált ez az egész kötelezőként aposztrofált kényszeres olvasásra nevelés, így gimi után nagyon sokáig nem nyúltam klasszikusokhoz.


És igen, már maga ez a téma is megér egy misét, sokan sokszor beszéltek is róla, lehet rám is rám tör majd a jövőben ez a késztetés, de most maradjunk annyiban, hogy úgy érzem, az egész rendszer pont a kíváncsiságot öli ki belőled a végére. És ezen kell aztán túllépni. Pár éve kezdtem el újra nyitni feléjük, újra kíváncsi lettem, kedvem lett kísérletezni, így előkerültek olyan könyvek, mint az 1984, az Állatfarm, Dorian Gray arcképe vagy éppen Ray Bradbury novellái. És szerettem őket, úgyhogy ez arra jó volt, hogy a belém nevelt előítéleteket megszüntesse. Másik oldalról viszont ez nem jelenti azt, hogy most fogom és ledarálom a Lev Tolsztoj életművet. Csak bele-bele kóstolok, válogatok mit is szeretnék megismerni jobban.

De itt jön a kérdés: kínos az, hogy nem olvastam és nem is akarom Tolsztoj műveit?

Úgy érzem ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, de én nem érzem azt, hogy valaki több vagy éppen kevesebb lenne emiatt. Én nem alapművekként tekintenék ezekre a könyvekre. Én inkább azt mondanám, hogy ha olvasóként meg akarsz ismerni egy-egy műfajt vagy zsánert, akkor vannak olyan művek, amik mellett nehéz elmenni, ha ténylegesen át akarod látni minden aspektusát az adott műfajnak, látni hogyan fejlődött az évek során a gondolkodása az embereknek, az elvárásaik és a társadalmi nézeteik. Így ha te eljutsz oda, hogy ez megszeretnéd tenni, akkor magától jönni fog az igény, hogy elolvass bizonyos "alapműveket" is, nem kell ehhez külső kényszer. Vagy az is lehet, hogy sose jön ez az inger és azzal sincs semmi baj.

Én éppen abban a szakaszban vagyok, hogy van erre belső igényem, mert tavaly kitűztem magam elé célként, hogy jobban beleásom magam a klasszikusok felfedezésébe, - 1001 könyv, amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz újrakezdve a >Solaris<-szal - és a SFF/FF nagyjainak a megismerésébe pont a zsánermegismerés céljából. De ezt most ne úgy értsétek, hogy egy kipipálandó listát írok minden "nagy" könyvről, amit mások szerint el kell olvasnom csak hogy elmondhassam milyen olvasott vagyok. Pusztán mivel eddig szinte csak új könyveket olvastam, és kezdek belefásulni a "hype-vonatba", ami nekem általában frontális ütközésekkel végződik, - igen, azok a futószalagon gyártott  divatkönyvek - most egy kicsit vegyíteni akarom az új megjelenéseket régebbi "bestsellerekkel". De messze nem jelenteném ki, hogy csak azért mert valami régen íródott és klasszikusnak vagy éppen alapműnek van címkézve, akkor az automatikusan jó és értéket képvisel, még egy friss, mostani megjelenésű könyv nem adhat éppen annyit vagy éppen többet, mint pár száz éves elődje.


A múltkor például teljesen lesokkoltam az egyik ismerősöm, mikor közöltem, hogy én még soha semmit nem olvastam Jane Austintól, mire ő döbbenten rávágta, hogy de hát te könyves blogger vagy. Úgyhogy az én feladatom lett, hogy összetörjem azt az illúzióját, hogy ez nem jelenti automatikusan azt, hogy akkor én minden klasszikust és alapművet olvastam. (Vagy úgy alapvetően akkor én minden könyvet olvastam. Nem viccelek, volt akinek ezt az abszurd álomképét kellett kegyetlenül összetörnöm.) Azt meg végképp nem jelenti, hogy nekem ezeket szeretnem is kell.

Szerintem jó nagy részben a befogadótól függ, hogy egy könyv milyen élményt és értékeket nyújt a számára, így ezt általánosítani badarság. Persze szerintem is vannak olyan könyvek, amiket szívem szerint mindenkivel elolvastatnék, de ez már szubjektív vélemény és semmi nem garantálja, hogy másnak is átadja azt az élményt, amit nekem nyújtott. Olyan szempontból jók lehetnek ezek a címkézések, hogy egyfajta ajánlót biztosítanak az olvasóknak, de ott van a baj, ha ezt szentírásnak vesszük és ezen művek alapján ítélünk meg másokat. Ott van a probléma, mikor bizonyos emberek vagy táborok erőszakosan rá akarják kényszeríteni másokra a saját igazukat vagy egyszerűen csak erőszakosan meg akarják változtatni másoknak a világnézetét - ez esetben könyvek által. Nem hinném, hogy ez valaha is pozitív eredménnyel végződött volna.

Elvégre nem az a legfontosabb, hogy szeressünk olvasni, mindegy hogy mit?

*****************

Ti mit gondoltok? 

*Képek forrás a Pinterest.* 

Többiekhez is lessetek be a saját tapasztalataikért a témában:
Dóri, Shanara, Nikkincs, Nita, Abstractelf, Anett, Nima, Sister, Mandi, Heloise, Lobo



Tovább

Share Tweet Pin It +1

4 Comments

In angol Bloomsbury démon fantasy romantikus Sarah J. Maas tündér Üvegtrón

A végső csata | Sarah J. Maas - Kingdom of Ash (A Hamu Királysága)


Üvegtrón #7


Years ​in the making, Sarah J. Maas’s #1 New York Times bestselling Throne of Glass series draws to an epic, unforgettable conclusion. Aelin Galathynius’s journey from slave to king’s assassin to the queen of a once-great kingdom reaches its heart-rending finale as war erupts across her world. . .
Aelin has risked everything to save her people―but at a tremendous cost. Locked within an iron coffin by the Queen of the Fae, Aelin must draw upon her fiery will as she endures months of torture. Aware that yielding to Maeve will doom those she loves keeps her from breaking, though her resolve begins to unravel with each passing day…

With Aelin captured, Aedion and Lysandra remain the last line of defense to protect Terrasen from utter destruction. Yet they soon realize that the many allies they’ve gathered to battle Erawan’s hordes might not be enough to save them. Scattered across the continent and racing against time, Chaol, Manon, and Dorian are forced to forge their own paths to meet their fates. Hanging in the balance is any hope of salvation―and a better world.

And across the sea, his companions unwavering beside him, Rowan hunts to find his captured wife and queen―before she is lost to him forever.

As the threads of fate weave together at last, all must fight, if they are to have a chance at a future. Some bonds will grow even deeper, while others will be severed forever in the explosive final chapter of the Throne of Glass series.
**********************

Őszintén nehéz erről a kötetről és úgy alapvetően a sorozatról is beszélnem. 6 évig tartó olvasási élményt zártam le ezzel a kötettel, rengeteg vele töltött órát tudhatok magam mögött és hiába voltak hatalmas hullámvölgyeim a sorozattal, ennyi idő alatt akarva-akaratlanul hozzám nőtt. Szeretettel gondolok vissza a csetlés-botlásaira is, olyan érzés, mintha a szereplők a saját történeteiket személyesen nekem mesélték volna el, így hiába is látom és láttam mindig is a temérdek kiküszöbölésre váró hibát, de csak elnézően tudok mosolyogni. Hisz végre révbe értek. Ideje elengedni a kezüket.

Enyhe spoilereket tartalmazhat helyenként erre a részre nézve!

Tetszett: 

♛ Az >Empire of Storms< hatalmas függővége itt aztán folytatódik és azt kell mondjam, hogy Sarahnák az egyik nagy tehetsége a szenvedések leírásában rejlik. Ez már a >Heir of Fire-ben< is feltűnt és itt véglegesen be is bizonyította. Rengeteg érzelmet volt képes itt az elején átadni, néha olyan érzésem volt, mintha fuldokolnék tőle, de közben nem bírtam lerakni, hogy levegőt vehessek. Ez a része nagyon tetszett és úgy tűnik Sarah is tisztában van ezzel a képességével, mert szenvedtette rendesen a szereplőit, az már biztos. 


♛ Külön kiemelném, hogy tetszett, hogy Maevének is próbált háttértörténetet adni, kicsit árnyalni, nem csak egyszerűen beállítani főgonosznak, mint Erawant és ezt elintézni annyi magyarázattal, hogy gonosz. Kész. Az úgy unalmas. Persze nem azt mondom, hogy megérted a királynőt, ó nem, egy kanál vízben megfojtottam volna, minden teketóriázás nélkül, de legalább voltak indítékai. Ezt értékeltem. 

♛ A misztikusabb, fantasy oldal: Little Folks, Lord of the North, magának a kapunak a bezárása, ahogy be volt mutatva. Igazából ebből sokkal többet is olvastam volna. Szívesen vettem volna, ha például bemutatja mik is azok a félelmetes ősi lények a Fae erdőben, amiket csak megemlít. Kicsit több egyediséget és fantáziát. 

♛ Tetszett, hogy ilyen szinten kinyílt előttünk a világ, ennyiféle népet összehozott a végére egy végső leszámolásra. Sok szereplő volt nagyon, de egész jól sikerült velük egyensúlyozni, mikor épp meguntam volna már valakinek a szerelmi nyűglődését, akkor váltottunk, így sikerült fenntartani az érdeklődésem. 


♛ Nagyon jók a leírásai az írónőnek, nagyon érzékletesen tudja visszaadni a hangulatokat és képeket, tájakat. Persze néha ezt felesleges dolgokra sikerül használni, mint mondjuk leírni a ruházatát a szereplőknek egy háború közepén, de máskor meg nagyon tudtam értékelni. 

♛ Voltak benne hatásvadász jelenetek is, de volt jó pár ezek közül, amit megkönnyeztem. Bár szerintem pont azokat sikerült, amiket Sarah nem a legnagyobb horderejűnek gondolt.

Szemforgatást kiváltó részek:

♛ Túl hosszú. Majdnem 1000 oldal, aminek az egyharmadát simán kivágta volna egy erőskezű szerkesztő. És még akkor is túlírt lenne a sztori.


♛ Az a rengeteg véletlen egy idő után már csak szemforgatást váltott ki belőlem. Kissé kényelmes volt ez a megoldás. Mindig volt, aki jó időben volt jó helyen, hogy előremozdíthassa a sztorit. Sok konfliktust egy tollvonással zárt le Sarah, miközben előtte hatalmas volumenűre emelte. Mindig a jó helyen kötnek ki, a jó időben és az a rengeteg epic, utolsó utáni pillanatban érkezés, hogy megmentsük a napot! Jó ég! Értem én, sőt teljesen át is érzem, elvégre Gyűrűk urán nőttem fel és Tolkiennél nem sokan űzik ezt a "nagy belépőt" mesteribben, de egy kis izgalom azért néha nem ártana. 

♛ Ugyanakkor a kapu bezárásának az időzítése szimplán hülyeség volt. És szerintem ezt az írónő is érezte, mert nagyon magyarázta a dolgot, de még így is sántított. A célját értem én, ez is kellett a karakterfejlődéséhez, meg a fináléhoz, de akkor legalább okosabban is kivitelezhette volna. Ráadásul egy kis személyes oldal: ha már végig az epic belépőkről szólt ez a 7 könyv és több éven keresztül hype-olva lett nekem Aelin, akkor én igenis legalább az utolsó csatára akartam volna tőle egy nagy bummot. Ha értitek mire gondolok. 


♛ A csatajelenetek még most se nagyon mennek az írónőnek, csak úgy, mint a >Szárnyak és pusztulás udvarában.< Ráadásul nem is következetes. Amikor a helyzet úgy kívánta akkor a Fae harcosok egész seregeket megállítanak egyedül, (még kis is van emelve a múltjukban, hogy Maeve erre is használta őket) máskor meg alig bírnak visszatartani pár tucat katonát.

♛ Aztán van Sarahnák néhány sajátossága, amit még mindig hitetlenkedve tudok olvasni. Például: mindenki gyönyörű. De most komolyan, ha netalán, isten ments, egy ronda gyerek születik erre a világra, akkor ledobják a Taigetoszról, vagy mi? Még a fae-t megértem, úgymond munkaköri leírásuk a gyönyörűség, na de hogy mindenki. Ha meg véletlen megjelenik egy szereplő, akinek van valami szépséghibája, akkor biztos lehetsz benne, hogy meg fog halni előbb-utóbb. Elvégre nem élhet tökéletlenül ebben a tökéletes világban.

♛ Néha úgy éreztem, mintha egy társkeresőt olvastam volna. Még most se értem ezt a kényszert, hogy mindenkit mindenkivel össze kell pároztatni, a szingliket meg lehetőleg máglyán elégetjük. De persze ugye tele van a sztori független erős nőkkel, vagy mifene. És bárki bármit mond, sőt bármennyire is próbált engem helyenként az ellenkezőjéről meggyőzni a sorozat: ez egy romantikus regényfolyam, fantasy elemekkel megtűzdelve és nem fordítva!


Ugyanakkor az vitathatatlan, hogy sokat fejlődött az írónő és maga a sorozat is szépen kinőtte magát az Üvegtrón óta. Mindenképp örülök, hogy annak idején elkezdtem ezt a sorozatot, úgy érzem az ízlésem formálásában is jelentősen részt vett - pozitív és negatív oldaláról is. És egyértelműen látom, hogy miért lett ez a sorozat olyan sikeres, miért vannak annyian, akik imádják - még ha én nem is lettem a végére se az elvakultan imádó fandom része. De mindenképp jó érzésekkel fogok visszagondolni erre a sorozatra. 


*************
?/5

Borító: 5*/5 
Történet: ?/5
Megvalósítás: ?/5
Karakterek: 4/5
Kedvenc karakterem: Fenrys 

Kiadó: Bloomsbury
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 998.o.
Műfaj: NA romantikus fantasy
Goodread-es pontszám: 4.65
Molyos átlag: - még nincs elég csillagozás
A képek alapjai a Pinterestről származnak, vagy saját képek. Fejléc: Charlie Bowater.
A sorozat részei megtekinthetőek a Könyvek - Olvasmányok fül alatt. 


További könyves tartalmakért keress fel az >INSTAGRAMON<, vagy a >FACEBOOK< oldalamon. 





Tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In 5* pont kortárs Lettero önálló realisztikus romantikus Taylor Jenkins Reid

Egy élet a csillogás mögött | Taylor Jenkins Reid - Evelyn hét férje


A hírnév ára



Egy szédítő hollywoodi karrier. Egy mélyen eltemetett titok. A legendás, de teljes visszavonultságban élő világsztár, Evelyn Hugo évtizedek óta először hajlandó interjút adni. A döntésénél már csak a választása meglepőbb: ragaszkodik egy fiatal, ismeretlen újságírónőhöz, Monique Granthoz. Miért pont neki jut ez az álomlehetőség?

Aztán Evelyn emeli a tétet. Mert a szimpla sztárinterjú helyett sokkal többet ajánl. Mindent. A teljes igazságot csillogóan botrányos életéről. Semmit sem szépítve és semmit sem elhallgatva.

Ahogy elkezdődik a munka, az újságírónő nemsokára sejteni kezdi: valamilyen módon összefonódik saját sorsa és Evelyn múltja. Ám ennek a titoknak nagy ára van.

Szerelmek, végzetek, barátságok és árulások, aztán egy elképesztő csavar – ez a szenvedély és az életbölcsesség letehetetlen regénye.
***********

Wow. Szimplán csak wow.

Évekbe telt, mire rájöttem, hogy az élet nem lesz könnyebb attól, hogy jobban csillog.

Valentin-nap alkalmából elhozom nektek az áradozásom a tavalyi év számomra legkedvesebb romantikus/kortárs regényéről. Még tavaly olvastam ezt a könyvet, de úgy érzem most érkeztem el ahhoz a ponthoz, hogy végre beszéljek róla. Olyan mélyen megérintett ez a könyv, amire nem voltam felkészülve és kellett egy kis távolság a tényleges olvasástól, hogy úgy érezzem készen állok írni róla. Egyszerre volt nehéz és inspiráló olvasmány, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, anélkül, hogy ne néznétek komplett idiótának.


Annyi mindenről szól ez a könyv, hogy eszméletlen nehéz dolgom van most itt egy kerek egésszé megfogalmazva átadni ezt nektek is, de imádom mikor így feladja egy könyv nekem a leckét. Jöhet több is. Evelyn Hugo, a világhírű színésznő, akit mindenki ismer és akiről mindenki többet akar tudni, élete végéhez közeledve interjút ad egy fiatal, ismeretlen újságírónak, akihez valamiért kizárólagos alapon ragaszkodott. Cserébe elmond neki mindent, a színtiszta igazságot az életéről, a titkairól, a sikerhez vezető útjáról és persze a hét férjéről. Végigkövethetjük a története során, ahogy egy nyomornegyedből származó kisebbségi nő a szépségét, intelligenciáját és hajthatatlanságát kihasználva a csúcsra tör egy férfiak által uralt szakmában. Bevallja mi mindent kellett feláldoznia ezért önmagából, milyen szinten meg kellett változnia a külvilág felé.

Mindig eltöprengek azon, hogy bizonyos dolgok egyszerre lehetnek igazak és hamisak, hogy az emberek egyszerre lehetnek jók és rosszak, hogy valaki szerethet csodásan önzetlenül, miközben végletesen önző.

Fantasztikus ez a könyv, fantasztikus, hogy mennyire képes volt hatni rám, hogy milyen szinten képes volt bevonni Evelyn életébe és megbabonázni engem is. Evelyn messze nem egy tökéletes karakter, sőt ő maga mutat rá a személyiségbeli hiányosságaira az interjú során, ugyanakkor bámulatos volt az erő, amit az egész lénye sugárzott, a magabiztosságot, ahogy elfogadta önmagát teljes egészében és egyszerűen képtelen voltál olvasás közben nem kötődni hozzá, a bűvkörébe kerülni a nagy hollywoodi sztárnak. Egyszerre lenyűgöző és szívet tépő az élete, inspirál és el is rettent. Sose dőltem be a nagy hollywoodi csillogásnak, nem vágytam rá és biztos, hogy ezután se fogok. Hisz a szépen csillogó felszín alatt üres és hideg ez a világ, ahol a pénz diktál és egy pillanat alatt megszerzett hírnév épp oly rövid idő alatt ki is aludhat.

Tudom, milyen az, amikor az emberek feltételeznek ezt-azt rólad. Címkét aggatnak rád, pusztán annak alapján, ahogy ők látnak. Azzal töltöttem az életem, hogy megpróbáltam elmagyarázni az embereknek, hogy miközben feketének látnak, én vegyes vagyok. Azzal töltöttem az életem, hogy fölismerjem annak a fontosságát, hogy az emberek elmondják, kicsodák, ahelyett, hogy címkét aggatnék rájuk.

Élveztem, hogy az interjú során elmesélt 70 év mellett párhuzamosan beleláthattunk az újságírónő életébe is, meglátva a két nő közötti párhuzamokat és ellentéteket egyaránt, miközben motivál minket - olvasót és riportert egyaránt - Evelyn lénye. Nem vagyok a sírós fajta, nehezen éri el nálam egy könyv, de ennél volt hogy elkapott a sírás és mindezt könnyedén, megerőltetés nélkül érte el a sztori, a letisztult, de mély írásmódjával. Annyi üzenete van ennek a regénynek, hogy leírnom is hosszú lenne, mindenki másképp interpretálja ezeket olvasás közben, de talán, ami a legfontosabb volt számomra (a rasszizmus, szexizmus és hasonló "finomságokon" felül), hogy ne várj a csodára, mert az élet baromi rövid és ha most nem teszed meg, amit igazán akarsz, akkor lehet túl késő lesz erre később.

Könyvtári könyvet olvastam, de úgy érzem nekem is be kell szereznem.


*************
5*/5

Borító: 5/5 
Történet: 5/5
Megvalósítás: 5/5

Kiadó: Lettero
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 456.o.
Műfaj: kortárs, romantikus
Fordító: Csáki Judit
Eredeti cím: The Seven Husband of Evelyn Hugo
Goodread-es pontszám: 4.28
Molyos átlag: 93%
A képek alapjai a Pinterestről származnak, vagy saját képek



További könyves tartalmakért keress fel az >INSTAGRAMON<, vagy a >FACEBOOK< oldalamon. 


Tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments